Avagy, az újraélesztett utcai harcos története.

 Minden azon a szép napsütötte délutánon kezdődött....A kecskeméti Tesco parkolóban újra összegyűltek azok az őrültek, akik bőgetni akarták a motorokat, akik szeretik a hangos, gyors, és színes autókat... 2007. Június 17.

A fent említett dátum azért fontos, mert az akkor versenyautóként funkcionáló Audi 80 Quattro, csapágyas lett és használhatatlanná vált. Tudtuk, hogy nem akarjuk felújítani, úgyhogy feldobtuk a netre és 4(!) nap alatt el is kelt. Az árából (50 000Ft) pont meg tudtuk venni ezt a kitűnő állapotú Suzuki Swiftet. A képek tanulsága szerint is volt vele gond, de hát én nagyon akartam, apa pedig csak annyit mondott „már megint egy roncs...”. Iszonyatosan bele voltam szerelmesedve ebbe az autóba, aminek hiányzott az eleje, szét volt rohadva a kasztnija, rossz volt a motorja. DE - és itt jön a lényeg - volt rendszáma, így biztos volt, hogy mire lesz jogsim, egy nagyon komoly utcai harcos fog várni a garázsban.

Mivel autóhiányban szenvedtünk, ezért sietni kellett, szóval gőzerővel nekiálltam a Swiftnek és napi 6-8-10 órában sikerült másfél hónap alatt (kb. 200 munkaóra) szinte újjávarázsolnunk, a kicsikét. Azért az a képeken is látszik, hogy ez nem volt egy egyszerű folyamat, de sikerült. Miután kész lett, kicsit kitolt velünk, mert volt egy kis probléma a motorral, de őszre már tökéletesen működött a gép.

Kicsit zörgött, kicsit rázott (a bennelévő sportfutóműmiatt), kicsit hangos volt, kicsit gyengélkedett, ette az olajat, de a miénk volt. Sőt ez az autó mi voltunk. Azért gondoljunk csak bele 200 munkaórát töltöttem el ezzel a kis gyöngyszemmel, mindössze másfél hónap alatt…Sok, nagyon sok. Főleg ha hozzáteszem, hogy nem volt még jogsim és csak nézegethettem. Egyszer-egyszer ugyan kimentünk csúszkálni, de ez nem volt túl gyakori. Eltelt egy év és én már csak négy hétre voltam a jogsi megszerzésétől, mikor a felső vezetés berezelt, és takarodót fújt. Szüleim azt mondták adjuk el. Nem volt mit tenni, földobtuk az internetre, az újraélesztett harcost, és vártunk. Eltelt egy hét, semmi....A második héten jött a telefon, Suzuki után érdeklődnének, oké, megnézik, hát legyen. Mikor? Ma este??? Neeeeee. Erre nem voltam felkészülve. Mindegy van remény. Eljöttek, olyasmi forma srác meg a család mint én. Friss jogsi, tetszik neki...Megveszik. Fizetnek, a srác bepattan, elindul, elmegy. Csak integetni tudtam neki, semmi mást. Nagyon sajnáltam. Komolyan mondom, nagyon közel voltam a síráshoz, mert hozzám nőtt az a kocsi. Annyi a szerencse, hogy csomószor láthatom, mivel 3 km-re lakik tőlünk – ez azért vigasztal.

Vicces belegondolni, hogy több időt szereltem, mint vezettem, de még csak több órát töltöttem vele, mint ahány km-t mentem vele. Valószínűleg most mindenki azt mondja, nem vagyunk normálisak, de ez nem igaz... Ezt nem lehet megérteni, ez egy életérzés...

Karcsi