Holnaphoz egy hete indultunk Velencébe. Gyengébbek kedvéért február 13-án, igen, péntek volt, én meg buszra ültem a hóesésben és a viharos szélben. Óójaj. Kaptam ugye az infót, hogy lehetőség van egy velencei hétvégére, ráadásul nem is túl drágán, minimális járulékos költséggel. Szandi pedig tartós Olaszország és Velence mániás, így egyből adta magát a helyzet: 13-án megyünk!
(A képekre kattintva indafotora juttok, ahol az összes képet megnézhetitek.)

Este kilenckor indult a busz, az odaúton persze alig aludtam, meg elég sokáig beszélgettünk is. 20 perces szeletekből összehoztam nagyjából három órányi alvást, mondhatom kipihent voltam, mire 7 körül megérkeztünk Punta Sabbioni-ba. Punta Sabioni lényegében egy buszkikötő, ide érkezik a sok túrista, itt szállnak hajóra (ezekről később bővebben) és utaznak át Velencébe. Megváltottuk a 16 eurós napibérletet, majd hajóra szálltunk. Háromnegyed nyolckor már a galamboktól megtisztított Szent Márk téren voltunk, ekkor kicsit még csípős volt a reggel, cserébe első osztályú napfelkeltét nézhettünk végig.

Az utóbbi néhány évben rájöttek az olaszok, hogy nem jó az a sok galamb a Szent Márk téren. Amelett, hogy a túristákat zavarják az elpofátlanodott szárnyasok, nem tesznek jót az épületeknek sem. Székletük erősen savas, így a szoborokat, épületeket csúnyán megmarja, emelett csőrükkel is folyamatosan rombolnak. Az állandó csipegetés miatt tele van apró lyukakkal a "padló" és a szobrok töve. Úgy tudom ultrahangos rendszerrel űzik el őket, olyannal, amilyennel a repülőterek légterét madártalanítják.

Drága egyetlen privát idegenvezetőm gyorsan kitágította az agyamat a térrel és tartalmával kapcsolatban, majd megkezdődött az egész napos séta. Velence kis utcái végeláthatatlanok, bonyolultabbak a leggondosabban megtervezett labirintusnál is, le a kalappal a helyiek előtt, akik képesek itt tájékozódni. Szűk utcák, tele boltokkal (nagyrészt ruha és édesség) és persze mind ugyanúgy néz ki. Egy idő után gőzöm sem volt már arról, merre lehetünk, pedig úgy érzem egész jó tájékozódási képességgel áldott meg a sors. Nincsenek merőleges sarkok, megegyező hosszúságú utcák. Minden csak oda van dobva. Pont a kuszaságától lesz meg a varázsa, teljesen a hatalmába keríti az embert. A magas házak miatt vajmi kevés fény jutott be, mégse érezte magát bezárva az ember. Fene tudja miért.

Szóval a nagy bóklászást egy kis kirakatozással és boltlátogatással fűszereztük, majd elkezdtük keresni a Rialtot, Velence legnagyobb hídját. Nagyrészt ki volt táblázva, hogy merre is van az átkelő, olykor mégis elmaradt az útmutató és akkor csúnyán meg voltunk lőve. De meglett. Ekkorra már kezdett gyűlni a nép, sűrűsödtek az emberkék az utcákon. A Rialto után elindultunk csakúgy, e közben sikerült kicsit eltévedni. Az utcatáblák alapján ne akarjunk tájékozódni, lehetetlen. 4-5 soros utcanevek, sok szinte ugyanolyanok...Lehetetlen. Egyébként az utca táblák festve vannaka falakra, nem felcsavarozva, mint nálunk. Előnyét - a különlegességet leszámítva - nem nagyon látom. A nagy kolbászolás közepette megtaláltuk Velence nyóckerét. Bizony, itt se fenékig tejfel minden: kutyaszarok, szemét (ez egyébként mindenhol), iskola, málló vakolatok... Élet a Szent Márk téren túl. Ez olyan 11-12 óra fele lehetett, erősen vágytunk már valami melegre meg egy kis koffeinre. A véletlen folytán sikerült megtalálni Szandi kedvenc kávézóját, ahol egy tényleg állat fazon szolgált ki minket 3 eurós capuccinoval és forró csokival. A melegedés után ismét elindultunk, újra a Szent Márk tér felé, ekkor azonban már olyan mennyiségű ember volt, hogy elő jött a tömegundorom, szorgalmazni kezdtem hát, hogy szálljunk vaporettóra és húzzunk át Lido szigetére.

Ha már itt vagyunk: A vaporetto az a hajó, amivel Punta Sabbioniból is jöttünk. Lényegében ez egy vizibusz,mely menetrend szerint közlekedik, rengeteg megállóval és elég sok járattal. A napi bérlet valójában 12 órás, megvásárlás után bármikor érvényesíthető, és onnan kezdve pörög az óra. Az érvényeség ellenőrzésére minden megállóban 2-3 készülék szolgál. Zárójelben jegyezném meg, hogy annak ellnére, hogy vízen közlekednek, sok a fel és leszálló, halál pontosak. Ha 18:31-re van írva az indulás, akkor 18:31kor indul, egy perccel se később. Itthon ezt miért is nem lehet kivitelezni?

Lido szigete már kevésbé nyüzsgő, mint Velence, bár közrejátszhat ebben az is, hogy pont szieszta időben jártunk ott. Itt azonban már vannak autók, kétsávos utak, és az egész modernebb hatást kelt, mint Velence. Lesétáltunk a tengerpartra, ott elbohóckodtunk 1,5-2 órát. Az egész partot 5 centi kagylóréteg borítja, fáj az ember szíve minden egyes lépésnél, hiszen gyönyörű házak tucatjait semmisíti meg. A tengerpart után még sétáltunk egy kicsit, aztán vissza indultunk a kiindulási ponthoz, Punta Sabbionihoz, ahol várt minket a busz. Este 10-kor hazaindultunk, immár jóval többet aludtam a buszon. Olyan 7 körül érkeztünk haza, kicsit tettem-vettem, majd féldélben bevágtam a szunyát. Most jutottam el odáig, hogy poszt készüljön, a 280 kép publikálható része már felkerült indafotóra, most pedig ide is feldobok párat. Hogy milyen volt? Fantasztikus. De tényleg. Életem talán legjobb szombatja volt. Talán jövőre visszanézünk.