Mindig is tetszett. Gyönyörű autó, igazi kis ékszer. Aztán a facelifttel egy időben megjelent a bi-color fényezés. Kész. Ez a szépség csúcsa. Kár, hogy olasz. Kár, hogy női. Kár, hogy drága. Mindhárom nagyon.

Lancia Ypsilon 1,3 Multijet Platino bi-color. Egy törpe luxusautó. Bőrkárpit, bőr műszerfal borítás, kétzónás digitklíma, BOSE hifi, alufelni, elektromos szir-szarok, ESP. Nem kellett volna így felszerelve, de mivel ez volt azonnal elhozható, hát hoztuk. És adtak hozzá egy nagyon jó kis dízelmotort...

Az 1,3-as Multijet nagymennyiségben gyártott, száz helyen használt motor. Opel Corsa, Combo, Astra 1,3 CDTI? Fiat Grande Punto, Dobló, Dobló Cargo 1,3 Multijet? Suzuki Swift DDiS? Igen, ez mind a Fiat Multijetje, és érthető miért használják előszeretettel. Különöző teljesítménnyel gyártják, Opeléknál 70 és 90 LE, Fiatéknál szintén, a Suzukinál 75 LE. A Lanciában 90 LE, és 240 NM hasznosítható, ha figyelünk a fordulatszámra. 2000 alatt ennyire halott dízelt még soha nem láttam. Tényleg, brutális. Amilyen jól megy 2000 és 4000 között, annyira fos itt alul. Amit csak tetéz, hogy hihetetlen hosszú úton jár a gázpedál, amikor azt hiszi az ember, hogy padlózza, még csak 3/4-ed gáznál tart. Egy női autóba ezt csiszolgattam volna kicsi az olaszok helyében, ugyanis nagyon csúnyán tud viselkedni, kipróbáltam. 2-es, 20 km/h padlógáz. Álltam a gázon, nem történt semmi, csiga tempóban kúszott a fordulatszámmérő. Aztán, mintha rajtvonal lenne a 2000-es osztás, elkezdett őrült módon nyargalni, a motor iszonyat tempóban kezdett pörögni, a kormányt hat felé akarta tépni a kezemből. A kifinomult női autó. Egyébként baráti fogyasztása lenne országúton. 10% autópálya, 40% lakot terület, 50% országút, szabályosan közlekedve 3,9-es átlag. Ami nincs ínyére, az az autópálya. 3000 körül forog 130-nál, itt már dől bele a gázolaj. Anyu nyáron 5,2-vel, most a hidegekben 5,6-tal jár vele. Tudni kell róla, hogy az utolsó pillanatig nyomja a gázt és csak ekkor fékez, nem hagyja kigurulni. Szerintem országúton el lehetne járni vele 3,6-4 literrel.

A gázpedált említettem már, de itt nem merül ki a dolog. Iszonyat kevés a hely a pedáloknál, 37-es körömcipőre van méretezve. A 42-es tornacipőben még elfértem, ugyanekkora öltönycipőben, vagy akár már az Adidasomban már nem! Nagyon durván balesetveszélyes, városban pláne. Szalagavatóra mentünk egyszer, két autóval, apuék elöl, én hátul a Lanciával. Aztán apu fékezett, én gondoltam átemelem a lábamat a gázról a fékre, és nem... Nem bírtam. Beleakadt a fékpedálba a lábam, nem tudtam levenni a gázról. Ezt még egyszer eljátszotta, onnantól kezdve mezítláb vezettem. Ez visszafele is kellemetlen, körforgóknál sokszor rúgok a fékbe, amikor a gázt akarom nyomni. Durva, na. Apropó fék: Nagyon nehéz kiismerni hogyan küszöböljük ki az ON/OFF módot. Rövid útra van elosztva a fékerő, nagyon finoman kell adagolni, különben leszakad a fejünk a bólogatástól. Mert egyébként nagyon jól fékez, csak össze kell vele szokni. A kuplung vaj puha, hosszú úton jár, rángatás nélkül fog, ez a része tetszik.

A váltó nem a padlón, hanem megemelve, a műszerfalból nő ki. Eleinte hülyeségnek tűnt, azt hittem csak formai játék, aztán rájöttem hogy nagyon kényelmes. 20 centivel kell elemelni a kezemet a kormányról és már ott a váltó, csodás, de igazán! Egyébként érdekes szerkezet: rövid, jó fogású kar, lötyögős-kotyogós megvezetéssel. Az 1-3-5 jó helyen van, a 2-4-R hááááátul. A kar a kulissza szerinti alsó fokozatokban szokatlanul hátradől. Egyébként nem zavaró, ugyanúgy kézre áll, megint csak szokás kérdése. 

Szemben a kormánnyal. Lehetetlen megszokni. Túl női. De tényleg. Agyon van szervózva, nagyon érzékeny és semmi visszajelzést nem ad. Életveszély, komolyan. Középállásban semmi visszatartó erő, viszont nagyon érzékeny, ezért autópályán folyamatosan korrigálni kell. Kanyarban kicsit bekeményedik, de nem mindig vagyok benne biztos, hogy jó lesz-e az ív. Egyszerűen nem érezni, hogy mikor mennyire terheli meg az ember az autót és a kormányzást. Brr. Cserébe jó fogású, bőr, távirányítóval, és szokatlanul nagy középrésszel. De miért ne lenne nagy, nincs mögötte óra...

Az órák ugyanis középen vannak. Gyönyörű tipográfiával, krómgyűrűvel, szép mutatókkal - egy kincses ládika. Egész addig, amíg nem süt egy kicsit se a nap. Onnantól aztán lehetetlen leolvasni, a számok a csontszínű háttérhez képest nem elég kontrasztosak, a domború üveg csillog, totál semmit nem látni. A fedélzeti számítógép kijelzője is itt középen trónol, ami egyébként elég okos, sok mindent tud számolni, viszonylag pontosan. Funkciót váltani a jobb oldali bajuszkapcsolóról lehet. Jut eszembe bajuszkapcsoló: ennyire magasra helyezett kapcsolókat senki nem látott még szerintem. Az első alkalmakkor 10 centivel alatta kapálóztam indexelésnél. Szokni kell...

Az ülések oldaltartása szinte nulla, pedig lehet vele gyorsan menni ha fordulaton tartjuk. A futómű partner benne legalábbis: az autó stílusához képest szokatlanul kemény, pattogós futómű van alatta, viszont ez kanyarban előnyére válik. Fekvőrendőrön átmenni vele rémálom és tengeribetegséget okoz. Az oldaltartás hiányát ellensúlyozza, hogy a váltó oszlopának neki tudjuk támasztani a jobb térdünket. Viszont a vezetési pozíciót megtalálni nekem lehetetlen. Anyunak jó, ő közel ül a kormányhoz, hogy elérje a pedálokat. Én viszont szeretek jó messze ülni tőle, amit ebben nem tudok kényelmesen megtenni. Pedig a kormány 4 irányban állítható, az ülésnek is szabályozható a magassága, mégse megy. A külső tükrök elsőre kicsiknek tűnnek, aztán használt közben rájövünk, hogy ténleg azok, csak nem annyira, mint amennyire gondoltuk. Hátrafelé nehéz kilátni, elég szűk az ablak, szinte lőrés, és a vastag C oszlopok se segítenek.

Hogy valami igazán jót is írjak róla: Belül ugyan az jellemző rá, mint kívül: gyönyörű. Egész sötét, kávébarnánál is sötétebb műanyagok (nem szürke, vagy fekete!), a műszerfalon és az ajtón világos, vajszínű bőr, az üléseken pedig csokibarna bőr és alcantara. A fejtámlában fehér cérnás Ypsilon hímzés... Hmm... Az egyetlen talán ide nem illő a középkonzol kályhaezüstje, a sok gombbal és kijelzővel. Zavaros, nehezen kezelhető, éppen ezért állandóan rá kell nézni.

Az egész autót röviden jellemezve talán két szó jutna eszembe: szerelem, és megszokás. Az ember beleszerelmesedik, megfogja a csilli-villi krómdíszekkel, fájdalmasan szép vonalaival, sírni való domborulataival, kedves arcával. Aztán megveszi az ember, használja, és a szerelem múlni kezd, mert túl sok dolgot kell megszokni benne. Azt érezni, hogy mi dolgozunk az autóért, és nem ő értünk. Kár. Kevés dolgon kéne változtatni ahhoz, hogy igazán jó autó lehessen. Minden adottsága megvan, csak finom-hangolni kéne.