Nézegettem a képeket és belefutottam az ozorai mappába. Ott volt A Toyota is. Szegényke, bánom már, hogy eladtuk... Azt hiszem mindenki bánja. No de, ha már megvannak a képek, elmesélem mitől is néz így ki. 
Az első kép... Igen, itt még tiszta, esős, borult időben, tetőbox-szal. Az egyetlen baja talán annyi volt az autónak, hogy nyaralni menni már macerás volt vele, mert a csomagokkal általában bajban voltunk. Egy szedán vagy kombi megoldotta volna ezt a problémát, vételkor azonban mindenki ellene volt - csak apu nem. A limuzinnak és a wagonnak ugyanis másmilyen az eleje, szerencsétlenségükre csúnyábbak. A facelift segített rajtuk, de amikor mi vettük még híre se volt ráncfelvarrásnak. 
Ez már a nagy kaland után. Az Ozora nevű kis falun át kell menni, majd egy be - pontosabban ki - vezető úton tovább haladva eljutunk egy kis horgásztóig, ahol új építésű panzió és kis faházak is vannak. Tökéletes csönd, körben erdő, nulla térerő. Bejutni azonban - pláne esős idő után - nem egyszerű, az odavezető út ugyanis csúnyán felázik, a keménységét ne firtassuk, elég ha annyit mondok, hogy a tulaj Mazda B2500/Ford Ranger-rel jár be, de van amikor már ő se meri megkockáztatni. Nekünk viszont be kellett itt menni a Corollával. Kis lendület, nagy gáz és apu végigküldte szegénykét. Vérzett a szívem, amikor a talpam alatt éreztem hogy hajlik a padlólemez, szinte a legapróbb követ is éreztem, rémes volt. Ő viszont túlélte. Nem elég, hogy túlélte, semmi baja nem lett az aljának, nem szakadt le a kipufogó, nem ment el a futómű. Riszpekt. 
Gondoltuk nem hagyjuk napokig ilyen koszosan, kértünk pár vödör vizet és leszedtük a nagyját. Ekkor vettük észre, hogy eltűnt a jobb első dobbetét. Hoppá. Egyértelmű volt, hogy mi történt: a dobbetét és a kerék közé 30 centi sár szorult, a 150 newtonméter meg sarastul, dobbetétestül megforgatta a kereket. Baktattunk visszafele a bekötőúton másnap, és mit találtunk? Ahh, meg van a műanyag. A vidéki mentalitás meghálálta magát, ugyanis az öreg úr, akinek a háza előtt elhagytuk volt olyan rendes és kirángatta a sárból, nehogy valaki átmenjen rajta. Egy forintot nem fogadott el cserébe, ha jól rémlik egy doboz sört azért sikerült ráerőltetni, de ebben nem vagyok biztos.
Alant pedig egy közös, családi kép: talán ő volt az az autónk, amelyik leginkább családtagként volt kezelve. Öcsém fényképezett, így ő nem lehet rajta. 
Mi mondtuk: