kaltiBLOG

...elsétál az autó mellett, érzi lábszárán a szinte izzó fékek hőjét. Eltávolodik kicsit, megfordul és leül Vele szembe. Törökülésbe, mintha csak a gyerekével játszana a földön. Hosszú percekig nézik egymást. Tudja, hogy sok munkája volt benne és tudja, hogy ha ő szeretne csak, az édes kevés lenne. Ennek a lemezállatnak lelke van. Tudja ki ad meg neki mindent, és cserébe tonnányi adrenalint ad.

Bepattan, megsimogatja kicsit. Miért vigyorog? Fel se tűnt neki, hogy amióta elindult vigyorog. "Lefele már csak egy laza sétagalopp." Nincs tempó, nincs üvöltés, csak békés, szinte romantikus csordogálás a szerpentinen lefele. Századszor járja be ezt az utat, ismeri centiről centire. Ahogy lefele gurul folyamatosan jutnak eszébe az emlékek: amikor a haverokkal versenyeztek felfele... Otthon, nulla forintból készült tuning gépek, amelyek így utólag nevetségesek, de akkor az volt a világ legértékesebb autója. A visszafordítóban eszébe jut amikor eldobta a haverja a vasat. Sírni tudott volna. Látta a saját autója pusztulását, hallotta a gumi sikolyát és a lemez gyűrődését. A kormány egyben megúszta. Azóta is az volt az összes autójában. Miközben ez jár a fejében, finoman, alig észlelhetően növelni kezdi a tempót.

Mindig jobban szeretett felfele tempózni, lefele esetleg az az érdekes, hogy többet mehet kilinccsel előre. Sötét van, a kanyarokban látná a szembejövő fényszóróját, miért ne játszhatna még egy kicsit, mielőtt hazaér? Vissza kettő, kormány balra és már tépi is a kéziféket. Ahogy megindul a hátulja azonnal pumpálni kezdi a gázt, de a hátulja lecsúszik a fűre. Hallja ahogy az ágak karcolják az autó hátulját, hallja a felverődő köveket, már látja is magát az árokban, a fák között. Kövér gáz, egy kis ellenkormányzás, de nem használ. Megforgott. Állt az út közepén, hangosan dörömbölő szívvel és próbálja a filmet újra lepörgetni maga előtt, hogy megtudja mi lehetett a baj. Nem jön rá. Mindent úgy csinált ahogy kellett. Egy laza burnouttal megfordul, egy-kettő-tiltás, belöki harmadikba és úgy csorog lefele. "Nem játszunk ma már, biztos fáradt vagyok. Nem kéne. Nagyon nem."

Megint lent van azon a placcon, ahonnan indult, de most nincs egyedül: ott áll az a Civic, amit még otthon hallott. Mindig is dicsérte az autót, gyönyörűnek találta, csak ne kéne tudnia, ki a tulajdonos... Egyszerűen rosszul van a hangjától. A hajától. A ruháitól. A mozdulataitól. Arról nem is beszélve, hogy pár éve ő volt az, aki egy gyorsulás közben mejdnem a híd lábának szorította. Féregnek tartotta, nem tudott és nem is akart tenni ellene.

A zöld Civic lassan elé gurult az útra. Tudta jól, hogy a V8-cal fel se veheti a versenyt az a varrógép, azonnal látta mi lesz ennek a vége. Annak a bizonyos estének a visszavágója, amikor ő majdnem kapott egy fehér keresztet a híd lábához. Egymáshoz se szóltak, még csak át se néztek egymás autójába, csak egymás mellé álltak. Hosszú egyenes, enyhe jobb kanyarral, aztán megint egy hosszú egyenes, majd a híd, utána pedig egy többsávos főút. "Van rizikó, de vállalható", nem először gyorsul itt.

Kuplung ki, egyes, mindketten túráztatni kezdik a gépet. A V8 mennydörgés szerűen bömböl, hörög, ordít, a sor 4-es pedig tettrekészen, felfoghatatlan tempóban pörög tiltásig újra meg újra. Mintha csak egy agy vezérelné a lábukat, leugranak a bal szélső pedálról és hatalmas kék füstfelhőbe burkolózva támadják az aszfaltot. Fej-fej mellett haladnak, nem bírnak egymással, a józan eszüket már rég a hengerekbe küldték és már valahol az éjszakában száll ami maradt belőle. Vége az egyenesnek, elfogy a hármas, a Civic pedig külső íven, de egyre közeledik. Már szinte összeérnek a tükrök, ha nem üvöltene a két motor hallanák egymás szívverését, mégse mozdítja a kormányt. Összeérnek. Finoman, de jól érezhetően taszít egyet rajta a zöld japán. Vége. Vége a kanyarnak, kicsit megint távolodnak egymástól, még mindig fej fej mellett. Felvillan a piros lámpa. Meleg a víz. Rak egy ötödiket, hagyja kicsit elmenni a Civicet, de épp csak annyira, hogy még beérhető legyen a vége előtt kicsivel. Közeledik a híd, villámgyorsan peregnek az emlékképek, nem fordulhat elő mégegyszer. Pedig a Civic megint felé húzódik. Az első lökhárító szinte hozzáér a japán hátsó sárvédőjévez. Szarik a vízre, ez most becsület kérdés, vérző szívvel ugyan, de visszavált egyet. A Civic mellé kerül, átnéz balra és hirtelen összeakad a tekintetük. Hosszú óráknak tűnik az a pár tized másodperc. Elmegy mellette, mostmár biztosan megússza a hidat minden gond nélkül. Nem tudják már hol vannak, csak előre látnak, minden erejükkel azon vannak, hogy ne hibázzanak. Villog a piros lámpa, megint felrakja ötödikbe. Ismét mellette a Civic, de nem megy el meleltte, tartják egymás tempóját és megint egymást nézik. Csak a motort hallják, mégis üvöltenek egymás agyában, tudják, hogy ez dönt el mindent.

Hangos kürt szó, mintha csak egy teherhajó közeledne, 6 fényszórópár vakít a szemébe, gondolkozás nélkül a fékbe tapos és csak mered tovább az iszonyatos tempóval érkező fényszórókba. Hirtelen túl közel kerül a Honda, szikrát hányva csattan össze a két lemez, a fényszórók elsötétednek és csak fékcsikorgást, üvegcsörgést és a lemezek csattanását észleli a külvilágból.

Minden néma. Csak egy kis sziszegés hallatszik. Balra néz, ahonnan ez a sok behatás érkezett és csak vért lát. Egy szétroncsolódott testet, ami félig az ő autójába lóg. Nem tudja felfogni mi történt. A távolból üvöltözik valaki, talán kilométerekre onnan ahol ő áll? Valaki rángatni kezdi a jobb oldali ajtót. Hirtelen betódul tudatába a hűvös éjszakai levegő, tücskök ciripelése csatlakozik a kiabáláshoz. Ő is kiabál? "Nem, az nem lehet." Kikászálódik valahogy a kocsiból. Benzin-, olaj- és gumiszag nyomul az orrába. Fáj mindene, a karját alig bírja mozdítani, a lába remeg, zihálva lélegzik, valami meleg folyik végig a nyakán.

Villódzó kék fények mindenütt, egy fekete zsák, egy összetört kamion és két gyűrött konzervdoboz. Az egyik a lelke. A mindene, amiért annyit dolgozott. Narancssárga villódzó fény színesíti a képet, az éjszakában szinte fülsüketítő zörgéssel vonszolni kezdi A Roncsot. "Hol vagyok?" - fordul meg a fejében és szinte ugyanebben a pillanatban csukja rá az orvos a mentő ajtaját. Dörömbölni kezd az üvegen, de egyre csak távolodik az autójától. Már félig a tréleren van. És egyre kisebb. Egyre jobban szorítja valami. Görcsbe rándul a szíve, az ökle, holdnyi gombóc nő a torkába.

Már nem lát semmit, csak a villogó kék és sárga fényeket...