Esőben vezetni általában mindenki utál, kevés perverz van, aki határozottan szeret. Nálam hangulat függő, ma például megláttam benne a szépséget.
Ülsz a puha ülésben, gyorsan falod a kilométereket, száraz vagy, valami ócska zene szól a rádióban, mégis ki tudnál menni így a világból. Nem is olyan ismeretlen helyzet, igaz? Van ebben valami meghitt. Tőled pár centire szakad az eső, fúj a szél, de az a drága szélvédő szerencsére előtted van, egy csepp víz nem ér. A felverődő víz hangosan búg a kerékjáratok és a padlólemez felől, monotonon kattog az ablaktörlő reléje... Ugye, nem is rossz ez? Ilyenkor az ember nem rohan - nem csak azért mert, mert tudja, hogy csúszósabb az út, nem csak azért, mert nem lát rendesen. Vezetne bárki országokon át, csak ne kelljen kiszállni az autóból. Az esőben vezetésnek igenis megvan a maga romantikája. Csak rá kell hangolódni.
Ha már itt tartunk: nem vagyok mániákus gyalogos átengedő, de esőben azért kicsit humánusabb vagyok velük. Én bent ülök a természettől megóvó autóban, ráérek; az a szerencsétlen gyalogos hadd menjen át előttem, valószínűleg rohadtul nincs kedve a szakadó esőben ácsorogni. Az meg, hogy nem fröcsköljük le őket, szerintem nem kérdés.
Mi mondtuk: