Na jó, azért az, hogy szeretem, finoman szólva is rohadt nagy túlzás, de már nem vagyok vele szemben annyira ellenséges. Anno, amikor a teszt készült róla, sokszor említettem, hogy szokni kell. És mennyire igazam volt... Szokni és tapasztalni. 
Megtaláltam például a helyemet benne. Erre nagyon sokáig panaszkodtam, hogy nem tudok benne kényelmesen ülni. Mára meg van a kényelmes vezetési pozíció, számomra közel a tökéleteshez. A váltóját a szívembe zártam, no persze nem azért, mert olyan marha gyorsan és rövid úton lehet egyik fokozatból a másikba dobálni, hanem mert brutális módon kézre áll. Miért nem ilyen az összes autóban?
Megszoktam a kaotikusnak tűnő digitklímát is kezelni, eljutottam vele odáig, hogy reflex-szerűen megy a szellőztetés/hűtés/fűtés. Sőt, nagyjából megszoktam azt is, hogy rohadtul nem fér el a lábam a pedálok környékén, vagy ha el is fér, egyszerre legalább két pedált nyomok a háromból. Mondjuk ebben nyilván közrejátszik, hogy keskenyebb cipőt hordok így nyáron.
A korábban kifogásolt - és a mai napig gyűlölt - 2000 alatti erőtlenséggel is megtanultam együtt élni. Igaz, kicsit több odafigyelést igényel, mint egy másik autónál, de általában megvan az a fokozat, ahol még nem zuhanok bele a töltésmentes mezőbe.
Az autó diszharmóniája - relatíve erős motor, túl könnyű kormány, rémesen adagolható fék, kemény rugózás, ahhoz képest billegős kasztni - sem zavar már annyira. Az is igaz, hogy rájöttem mire való igazából ez az autó. A motor tartalékait nem szabad kiaknázni, tényleg csak tartalékolni azt a pár newtonmétert. 
Két helyen érzi magát igazán jól ez az autó: bent a városban, ahol - ha túllendülünk a 2000-es határon - röhögve tartjuk, sőt, olykor diktáljuk a tempót, lecsapunk a kis résekre a forgalomban - ebben partner a kis dízel is, már ha éppen jó pillanatában fogjuk munkára - , és közben hirtelen nagyra értékeljük azt, ami autópályán nagyon zavaró. Az érzéketlen kormány magára talál a városban, imádnivalóan könnyen pörgethetjük a kezünkben. A másik élettere pedig az országút, igaz, csak félig-meddig. 70-80 körül, valami nagyon jó kis zenével aláfestve kikönyökölni az ablakon és krúzolni ezzel a kis törpével a nyári melegben.
Az autópálya több okból is kerülendő: előzési presztízs zéró. Hihetetlen pofátlannak kell lenni azért, hogy elengedjék az embert. Aztán a már említett szintetikus kormány - idegesen viselkedik tőle pályán. Az oldalszelet ugyan jól tűri, de a változó minőségű útburkolattal meggyűlik a baja, ráz, dobál, hangosan dübög - igaz, ez a futóműhangolás mindenhol visszaköszön. Mind e mellett ilyenkor erősen gazdaságtalan tartományban pörög a kis olajkályha, plusz egyre jobban terheli hallószervünket is.
Egy szó mint száz, megkedveltem ezt a kis vackot, mondjuk az is előfordulhat, hogy ha nincs ló, jó a szamár is elven működik a dolog. Vannak vele fenntartásaim - továbbra is buziautó - mégis valahogy kellemesnek találom. Ha elnézzük neki a hibáit, egész élhető partner képét látjuk benne. Ami persze egészen addig él, amíg nem próbálunk vele tempósabban közelekedni...
Mi mondtuk: