kaltiBLOG

Ángrácse. ROFLMAO.

:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:D:DD:D:D:D:D

Románia, én így szeretlek.:D 

Ja igen, itt a HIVATALOS OLDALA Nicolae Guta-nak. TEssék megnézni, a fotókat addig nézni amíg nem görcsöl be a rekeszizom, vagy nem törik el az asztal az ütlegeléstől.
Hogy is szoktuk mondani Karcsi? "A nagyon fáj megállíthatatlan gátszakadása..."

Brutális, imádom.:D

Tessék, itt a jak, amit szintén nem hallottatok soha. Wikipedián szép velős leírás van róla, mostmár jóvá lehet írni a második pontomat. Az első ugye a Ronda volt. Képre kattintva a megfelelő wiki oldalra juttok.

Ez pedig a Leganza. Ismeretének hiánya sokkal jobban fájt, mint az, hogy soha nem hallottatok a jakról. Mégiscsak négy kereke van, illene ismerni, pláne, hogy jóval gyakrabban fordul elő a magyar utakon, mint egy Ronda, vagy egy ronda jak.

Emlékeztek, hogy hogy írtam le? Mint egy felfújt Lanos. Ugye, hogy megint igazam volt? Na jó, hátulról nem, onnan kicsit lapos, olyan, mintha letolattak volna vele egy falat. Szemből viszont tényleg tiszta Lanos. Képre kattintva a hazai Daewoo fan-site-ra juttok, érdemes elolvasni, tipikusan ázsiai PR duma, a "hódítsukmegeurópaluxusautópiacát" projekthez.

Ronda egy 35 000 fős spanyol település, nem messze Malagától. A SEAT (egy időben) szerette típusait spanyol városokról (Ibiza, Cordoba, Toledo) elnevezni, a Ronda nevű kisautójuk pedig épp ebben az időben látott napvilágot.

De, hogy ne legyen ennyire egyértelmű a dolog, képbe kerül a FIAT. Emlékezzünk csak vissza egy kicsit, a Fiat Panda testvérmodellje egy időben a SEAT Marbella néven futott, némiképp módosított hűtőmaszkkal. Hoppá. A Ronda pedig nem más, mint egy átmaszkozott és átcímkézett FIAT Ritmo, ha esetleg nem lenne a képek alapján egyértelmű. 1982-1986 között gyárották, bő 177 ezer példányban. Motorpalettája megegyezett olasz ikertestvérével, 1.2, 1.5 és 2 literes benzin motorokkal, valamint egy 1.7-es öngyulladóssal került forgalomba. Ami változott: az első lámpák, motorháztető, hűtőmaszk, valamint a kör alakú kilincsek helyét némiképp szolidabb téglalapok vették át. Nekem azért a Ritmo szimpatikusabb volt a kissé bohókás pofájával és kerek kilincseivel. Ha még mindig nem hisztek nekem, itt a link Wikipediára.

IGAZAM VOLT, TUDATLAN TIRPÁKOK!

...elsétál az autó mellett, érzi lábszárán a szinte izzó fékek hőjét. Eltávolodik kicsit, megfordul és leül Vele szembe. Törökülésbe, mintha csak a gyerekével játszana a földön. Hosszú percekig nézik egymást. Tudja, hogy sok munkája volt benne és tudja, hogy ha ő szeretne csak, az édes kevés lenne. Ennek a lemezállatnak lelke van. Tudja ki ad meg neki mindent, és cserébe tonnányi adrenalint ad.

Bepattan, megsimogatja kicsit. Miért vigyorog? Fel se tűnt neki, hogy amióta elindult vigyorog. "Lefele már csak egy laza sétagalopp." Nincs tempó, nincs üvöltés, csak békés, szinte romantikus csordogálás a szerpentinen lefele. Századszor járja be ezt az utat, ismeri centiről centire. Ahogy lefele gurul folyamatosan jutnak eszébe az emlékek: amikor a haverokkal versenyeztek felfele... Otthon, nulla forintból készült tuning gépek, amelyek így utólag nevetségesek, de akkor az volt a világ legértékesebb autója. A visszafordítóban eszébe jut amikor eldobta a haverja a vasat. Sírni tudott volna. Látta a saját autója pusztulását, hallotta a gumi sikolyát és a lemez gyűrődését. A kormány egyben megúszta. Azóta is az volt az összes autójában. Miközben ez jár a fejében, finoman, alig észlelhetően növelni kezdi a tempót.

Mindig jobban szeretett felfele tempózni, lefele esetleg az az érdekes, hogy többet mehet kilinccsel előre. Sötét van, a kanyarokban látná a szembejövő fényszóróját, miért ne játszhatna még egy kicsit, mielőtt hazaér? Vissza kettő, kormány balra és már tépi is a kéziféket. Ahogy megindul a hátulja azonnal pumpálni kezdi a gázt, de a hátulja lecsúszik a fűre. Hallja ahogy az ágak karcolják az autó hátulját, hallja a felverődő köveket, már látja is magát az árokban, a fák között. Kövér gáz, egy kis ellenkormányzás, de nem használ. Megforgott. Állt az út közepén, hangosan dörömbölő szívvel és próbálja a filmet újra lepörgetni maga előtt, hogy megtudja mi lehetett a baj. Nem jön rá. Mindent úgy csinált ahogy kellett. Egy laza burnouttal megfordul, egy-kettő-tiltás, belöki harmadikba és úgy csorog lefele. "Nem játszunk ma már, biztos fáradt vagyok. Nem kéne. Nagyon nem."

Megint lent van azon a placcon, ahonnan indult, de most nincs egyedül: ott áll az a Civic, amit még otthon hallott. Mindig is dicsérte az autót, gyönyörűnek találta, csak ne kéne tudnia, ki a tulajdonos... Egyszerűen rosszul van a hangjától. A hajától. A ruháitól. A mozdulataitól. Arról nem is beszélve, hogy pár éve ő volt az, aki egy gyorsulás közben mejdnem a híd lábának szorította. Féregnek tartotta, nem tudott és nem is akart tenni ellene.

A zöld Civic lassan elé gurult az útra. Tudta jól, hogy a V8-cal fel se veheti a versenyt az a varrógép, azonnal látta mi lesz ennek a vége. Annak a bizonyos estének a visszavágója, amikor ő majdnem kapott egy fehér keresztet a híd lábához. Egymáshoz se szóltak, még csak át se néztek egymás autójába, csak egymás mellé álltak. Hosszú egyenes, enyhe jobb kanyarral, aztán megint egy hosszú egyenes, majd a híd, utána pedig egy többsávos főút. "Van rizikó, de vállalható", nem először gyorsul itt.

Kuplung ki, egyes, mindketten túráztatni kezdik a gépet. A V8 mennydörgés szerűen bömböl, hörög, ordít, a sor 4-es pedig tettrekészen, felfoghatatlan tempóban pörög tiltásig újra meg újra. Mintha csak egy agy vezérelné a lábukat, leugranak a bal szélső pedálról és hatalmas kék füstfelhőbe burkolózva támadják az aszfaltot. Fej-fej mellett haladnak, nem bírnak egymással, a józan eszüket már rég a hengerekbe küldték és már valahol az éjszakában száll ami maradt belőle. Vége az egyenesnek, elfogy a hármas, a Civic pedig külső íven, de egyre közeledik. Már szinte összeérnek a tükrök, ha nem üvöltene a két motor hallanák egymás szívverését, mégse mozdítja a kormányt. Összeérnek. Finoman, de jól érezhetően taszít egyet rajta a zöld japán. Vége. Vége a kanyarnak, kicsit megint távolodnak egymástól, még mindig fej fej mellett. Felvillan a piros lámpa. Meleg a víz. Rak egy ötödiket, hagyja kicsit elmenni a Civicet, de épp csak annyira, hogy még beérhető legyen a vége előtt kicsivel. Közeledik a híd, villámgyorsan peregnek az emlékképek, nem fordulhat elő mégegyszer. Pedig a Civic megint felé húzódik. Az első lökhárító szinte hozzáér a japán hátsó sárvédőjévez. Szarik a vízre, ez most becsület kérdés, vérző szívvel ugyan, de visszavált egyet. A Civic mellé kerül, átnéz balra és hirtelen összeakad a tekintetük. Hosszú óráknak tűnik az a pár tized másodperc. Elmegy mellette, mostmár biztosan megússza a hidat minden gond nélkül. Nem tudják már hol vannak, csak előre látnak, minden erejükkel azon vannak, hogy ne hibázzanak. Villog a piros lámpa, megint felrakja ötödikbe. Ismét mellette a Civic, de nem megy el meleltte, tartják egymás tempóját és megint egymást nézik. Csak a motort hallják, mégis üvöltenek egymás agyában, tudják, hogy ez dönt el mindent.

Hangos kürt szó, mintha csak egy teherhajó közeledne, 6 fényszórópár vakít a szemébe, gondolkozás nélkül a fékbe tapos és csak mered tovább az iszonyatos tempóval érkező fényszórókba. Hirtelen túl közel kerül a Honda, szikrát hányva csattan össze a két lemez, a fényszórók elsötétednek és csak fékcsikorgást, üvegcsörgést és a lemezek csattanását észleli a külvilágból.

Minden néma. Csak egy kis sziszegés hallatszik. Balra néz, ahonnan ez a sok behatás érkezett és csak vért lát. Egy szétroncsolódott testet, ami félig az ő autójába lóg. Nem tudja felfogni mi történt. A távolból üvöltözik valaki, talán kilométerekre onnan ahol ő áll? Valaki rángatni kezdi a jobb oldali ajtót. Hirtelen betódul tudatába a hűvös éjszakai levegő, tücskök ciripelése csatlakozik a kiabáláshoz. Ő is kiabál? "Nem, az nem lehet." Kikászálódik valahogy a kocsiból. Benzin-, olaj- és gumiszag nyomul az orrába. Fáj mindene, a karját alig bírja mozdítani, a lába remeg, zihálva lélegzik, valami meleg folyik végig a nyakán.

Villódzó kék fények mindenütt, egy fekete zsák, egy összetört kamion és két gyűrött konzervdoboz. Az egyik a lelke. A mindene, amiért annyit dolgozott. Narancssárga villódzó fény színesíti a képet, az éjszakában szinte fülsüketítő zörgéssel vonszolni kezdi A Roncsot. "Hol vagyok?" - fordul meg a fejében és szinte ugyanebben a pillanatban csukja rá az orvos a mentő ajtaját. Dörömbölni kezd az üvegen, de egyre csak távolodik az autójától. Már félig a tréleren van. És egyre kisebb. Egyre jobban szorítja valami. Görcsbe rándul a szíve, az ökle, holdnyi gombóc nő a torkába.

Már nem lát semmit, csak a villogó kék és sárga fényeket...

Kellemes, tavaszi szombat este volt. Csendes minden. Ő mégse alszik. Kimászik az ágyából, megnézi az órát a konyhában. 00:37. Ül a konyhában és rágyújt egy cigire. Mered ki az ablakon. Megtöri a csöndet egy Civices boyracer, száz autó közül is felismerné a sportdobos Civiceket. Tovább mered maga elé, majd félig elszívott cigarettáját elnyomja. Papucsot húz és kilép a garázsba. Felkapcsolja a világítást. Halvány neon fényben dereng a vas. Éhesen kacsint rá... Kell neki valami. Valami, amire készült.

Megmarkolja a kilincset, élvezi ahogy a hideg fém belesimul a tenyerébe. Bedobja a jobb lábát, megkapaszkodik a tetőben és behuppantja fáradt testét a passzentos ülésbe. Fellélegez. Benzin, olaj... Gép szag csapja meg az orrát. Mitől remeg a lába? Ennyire fáradt lenne? Vagy már minden elkezdődött a tudatalattijában?

Markolássza kicsit a vastag, kicsike kormányt. Jobb keze szinte átrepül a hideg váltógombra. Alumínim, ő esztergálta a tökéletes gömböt. Kinyomja a kemény kuplungot, betolja egyesbe. Aztán vissza üresbe, kiszáll. Kesztyűért megy és pólóért. Nyitja a garázskaput, leoltja a pislákoló neont. Magára rántja a lemezhanggal csukódó ajtót, meghúzza a 4 pontost. Már mindene remeg. Kellett már neki, mint etióp kisgyereknek egy falat penészes kenyér. Hatalmas hördüléssel indul a V8-as. Rázza az egész kasztnit és közben unottan bugyog ott elöl. Alszik már mindenki a könyéken, nem akar lármát csapni, szépen alapjáraton kigurul az utcából. Egyébként is, még melegednie kell a vasnak. Nem lehet csak úgy ütni vágni. Ez a szíve csücske. Elindul a közeli szerpentin fele, ahol tudja jól, hogy senki nincs. Csak ő, a vas, és az út. Szinte fáj már neki, hogy még mindig lopakodni kell, szenvedve kapcsolja az ötödiket 60-nál. Pedig tudja milyen elementáris erőket szabályoz a jobb lábával, alig várja, hogy szabadon engedhesse a szellemet.

Kiér a városból, visszagangol egyet, nagy gázfröccsel. "Csak 90. Nem gyorsabban. Itt még ilyenkor is nagy a forgalom. Türelem. Türelem." Lassan elért a szerpentin tövéhez, megállt a kis betonozott placcon, üresbe húzta. Semmi nesz, csak a V8 lötykölődik előtte. Ő se tudja mire vár, de érzi, hogy már nem bírja sokáig. Ad egy gázfröccsöt. 3000. Ahogy ejti vissza a fordulatot, néha hatalmasat durran és vészjóslóan hörög. Kuplung ki, egyes. "Menjünk életem!"

Villámgyorsan leforogja az egyest, a teljesen üres kerékjáratokba gyolyózáporként csapódnak a kavicsok, sikít a gumi és gátlástalanul üvölt a hatalmas, percíz gépezet ott elöl. Kuplung, kettő, még mindig hatalmas füstfelhő övezi a hátsó gumikat, miközben a mutató átlendül a 100-on. Az agya valahol a hátsó ülés helyén, a gyomra a tarkójában, a kezeiben alig van vér, de nyúl a váltó után, tolja a hármast, a hideg fém ellentmondást nem tűrően kattan a megfelelő kulisszába. "Nincs lehetőség hibázni, ennek így kell lennie." Rövid időre vége a hajszának, a gyomra és az agya a helyére kerül egy másodpercre, aztán mindene próbál a testéből balra kiszakadni. Lába gépiesen rúgja ki a kupungot, vissza kettő és máris feszülhet a jobb láb. A teniszpályányi motorháztető az égbe emelkedik, a hátulja finoman riszál és elementáris erővel tol. Tol, üvölt, dörömböl, élni kezd. 

Adrenalin. Semmi más nem kell. Beszűkül minden, izzad, kapkodja a levegőt és minden energiáját a gépre fordítja. Elmosódik a világ, csak a V8 visszhangzik. Újabb kanyar, vissza kettő, kanyar közepén egy kis gáz és máris megy lapjával. Gondolkozás nélkül forgatja szét a gumikat, hiába olyan szélesek mint az autópálya. Hopp, két piros fénypont. Fék. FÉÉK! Hagyja harmadikban, araszolgat felfele az odatévedt autós mögött. Megint egy kanyar. Közel derékszögű, sötét van, látja hogy nem jön senki szemből. A kanyarba még az autós mögött megy be, aztán a ugyanezzel a lendülettel vált sávot és megint ágaskodó géptetővel törtet az éjszakába. Nem is hallja az édasnyját érintő megjegyzéseket, különben se érdekli. Válaszra se méltatná ha hallaná, megteszi helyette az a két cső hátul.

Megérkezett. Örömteli morgást hallat a V8, imádta ezt a pár kilométert. Nagyokat szuszog, de élvezte. Emberünk kiszáll, leállítja, hallgatja a pattogó kipufogót...

Szeretnétek a végét is? 

Biztos nem tudom beleélni magamat abba a helyzetbe, amit ez a hölgy átélt. Hatalas tömeg, szűk út és egy hatalmas, szinte tank szerű autó. Ki a franc tudna ezzel kettőből megfordulni? Ugye, mennyire lehetetlen? Micsoda nyomás alatt dolgozhatott a betonkemény kormánnyal és a kuplunggal. És azt a rükvercet és egyest is jól eldugták azon a mocsok váltón, folyamatosan keresni kellett. Hihetetlen, le a kalappal. Balfasz.

Kertes házban lakunk, így mindig van valami munka a ház körül, vagy épp a házon. Ha esetleg mégse lenne, találunk. Így lehet, hogy a hosszú hétvégékből és vasárnapokból nálunk általában egész napos szívás, pepecselés, egyesek szerint "aktív pihenés" lesz.

Hol is kezdjem a legutóbbi, nagyobb kaliberű munkákat... Maradjunk az időrendnél.

Még a húsvéti hosszú hétvégén álltunk neki a kocsibeálló melletti tuják környékének. Ez egy durván 80 centi széles és 9 méter hosszú sáv, 7 tujával, melyeket az egyszerűség kedvéért még tavaly ültettünk.Ja, van itt még két lámpa. Ez a két lámpa volt az egész lavina elindítója. Apuék bementek a Brico-ba egy kerticsapért, majd meglátták pitiáner összegért a lámpákat. Meg is vették őket, tervbe vettük, hogy ki kell cserélni a régieket.

Viszont ha már a lámpák beton alapja miatt ásni kezdünk, ki kéne cserélni a térburkoló melletti beton szegélyt, nem túl stabil és csúnya is. Ja, a tuják közötti terület elvileg füves, csak hát a kutya mellett nehéz fenntartani, így jobbnak láttuk, ha a földet kuléra (lényegében nagy szemű sóder, pontosabban kavics) cseréljük. Neki láttunk, jó nagyot szívtunk a régi betontalpak kivételével, de kint van. A kulé alá fúlia került, így a gazosodás problémáját is kiszűrtük. Csak hogy: mivel kikerült a szegély, a megsüllyedt térburkoló miatt nem tudtuk az újat berakni. Így helyenként 1,5-2 méteres sávban fel kellett szedni a térburkolót és visszarakni. Szombat-vasárnap, plusz pár óra a húsvét hétfőből.

Az utolsó előtti hétvégén belekezdtünk a legnagyobb projektba, amit erre az évre terveztünk: padlás. Tudni kell, hogy vályog házban lakunk, melynek pontos építési ideje ismeretlen, az '50-es évek elejére tehető - 1952 ha minden igaz. 60 centi vastag vályog az összes fő fal, és sárból van a födém. Na ez a mi bajunk. Állítólag jó a hőszigetelő képessége, mi mégis abban bízunk, hogy az új megoldás takarékosabb lesz télen. Másrészt a padlás nálunk erőteljesen ki van használva, így nem volt túl jó, hogy dimbes dombos padló van fönt, amit tetéz, hogy iszonyatosan porzik. Mégis csak bő 50 éves por van fent... Szóval a dolog a következő képpen nézett ki. Iszonyatos porban maszkos emberek ásóval forgatják ki a sarat, hol kisebb, hol nagyobb darabokban. Másik maszkos emberek vödörbe lapátolják, és a vödröken leengedik a maszktaalan embernek, vagyis nekem, aki eltolja a feltöltés alatt álló emésztőbe. 15 perc munka után egészségügyi szünet, mert a fent uralkodó porviharban lehetetlen dolgozni. És ez így ment kétszer fél napon át. A sár alatt egyébként egy fantasztikusan kivitelezett lécrendszer vana gerendákra fektetve, ez alatt pedig nád. Hát így néz ki egy békebeli vidéki ház födémje. Amit a képen láttok, az a padlás fele. A teljes terület 72 négyzetméter, és ahol a tető alacsony ott aztán tényleg fantasztikus kiszedni a sarat. A léceket felszedjük, kiváló tüzifa lesz, 50 éve szárad. Nád pedig marad, erre jön egy vagy két réteg üveg-, vagy kőzetgyapot, arra pedig OSB lap. Ez után lehet visszapakolni a padlás tartalmát. Az is szép kaland lesz...

Kipihenve ezt a rabszolgamunkát a legutóbbi hétvégén apró kertimunkák voltak soron. Még tavaly - a tujákkal egy időben - elültettünk jó pár tő fagyal cserjét, amelyek szépen bokrosodnak, napról napra nőnek, öröm nézni őket. Ezeket körbe kellet keríteni, mert a drága Berta volt olyan kedves és pár tövet kifeküdt. Szóval új tövek leás, kerítéssel kicsit szív, délután elégedetten hátradől. Anyu közben kijött grillezgetni, közben jót beszélgettünk, szomszédék is itt voltak, gyerekeken is jókat nevettünk. Kicsit olyan idilli kép volt... Apu kerítést épít, anya főz, én pedig ástam a fagyalokat. Öcsém meg a telken volt füvet vágni. Tényleg egy Nagy Könyvben megírt vidéki vasárnap volt. Kaja után még lemostam a Fordot meg a Lanciát, akkor lőttem a képeket is. Aztán készülődés a hétfőre, persze csak lelkiekben... 

Árpinak mutattam, ő természetesen ismerte az alábbi videót. Nekem öcsém mutatta, kb. sírva röhögtem rajta. Aztán, ahogy Árpival beszéglettünk, azt vettem ki a szavaiból, hogy aki jelen videóban navigátorkodi,, az valójában versenyezni szokott, itt csak amolyan hakni volt a navigálás. (Árpi, szólj, ha félreértettelek!) A lényeget azonban megerősítette: az úriember egy idióta.

Érdekes, erről az autóról sem volt galériám. Most már van. Sajnos a képek még annyira sem lettek jók, mint a Lanciánál. Több minden közrejátszhat, talán az is, hogy az autó... Hát öhm... Nem egy fotómodell alkat. Túl tesz a nőiesen telten is, inkább nevezném molettnek. No persze, molett hölgyről is lehet szép, ízléses sorozatot csinálni, a mi sárgánk azonban kicsit nehezebb eset. Szóval nem túl fotogén. Aztán, itt még túl erős volt a nap fénye, ez is nehezítette a dolgomat. Plusz jót tenne neki egy élettelibb környezet. Sőt, ami igazán jó lenne, ha mozgás közbeni képeket tudnék csinálni róla. Ötlet már van, csak megvalósítani kéne. Az még kicsit várat magára, addig be kell érni ennyivel. Nyomi-nyomi a képre, 'oszt nyílik is az Indafotós képtár.

Egész a mai napig lényegében nem volt használható képem az Ypsilonról. Itt volt egy nyárias vasárnap, miért ne mostam volna le délután, ráfért... És ha már tiszta, miért ne csináltam volna néhány képet? Igaz, csak itthon, az udvarban, de igyekeztem valami féle színvonalat tartani, több kevesebb sikerrel. A képek vágatlanok, szelektálatlanok, tehát abszolút a nyers valóságot kapjátok. Szóval, akit érdekel, mostantól teljes Ypsilon galéria Az Indafotón. Képre kattintva meg is leshetitek.